Nincs olyan gyerek - talán a legújabb korosztályt leszámítva, akik videojátékon, számítógépen nőnek fel és a szülők sem ösztönzik kreativitásra -, aki ne próbált volna a saját két kezével valami játékot készíteni magának. Persze az eredmény nem mindig kecsegtető, de megszépíti a tudat, hogy ő csinálta. Én is emlékszem az esetlen csuhébabámra, melynek aranyhaja csodálatos volt az ártatlan gyerekszemnek. És a mai napig elbűvöl, mikor viszont látom őket, persze más formában. Ambrus Éva figurái semmiben sem hasonlítanak az én kezdetleges, teljesen primitív mutatványaimhoz, de nem is mernék velük játszani. Éva néni csuhészobrász. Szerényen mondja, hogy sokan azt állítják, munkáinak hangulata Kovács Margitra emlékeztet, aki ebben a műfajban a legkiemelkedőbb. - Mindig is szerettem a kézi munkákat. Egyszer megláttam egy körülbelül öt centis kis babát, ami teljesen egyszerű baba volt, de valahogy megkapott. Így kezdődött, 1989-ben, hogy kukoricacsuhéból elkezdtem életképeket alkotni. Mások is tetszéssel és biztatással fogadták és mondták, hogy ez az igazi műfaj számomra, most már ne kísérletezzek tovább. Autodidakta módon tanulgattam és ma már több, mint hatvanötféle különböző figura és életkép alakult ki a kezeim alatt. Ezekből már egy állandó kiállítási mintakészletem van. Nagyon szeretem ezt az anyagot, mert egyszerű, könnyen alakítható és igen jó vele dolgozni. Mivel természetes és változatosan szép anyag, így a babák ruhájának is szép színt és különleges mintázatot biztosít. Saját tetszésemre és mások örömére próbálom formálni, kialakítani a figurákat és életképeket. Ezek főleg a régi falusi életet, szokásokat és a vallásos élet hagyományait ábrázolják, jelenítik meg élethűen, melyek kifejező erejét a jó Isten ajándékának tartom. Szoktam konzultálni néprajzkutatókkal is. Van például a nagy halásztanyám, ahol a halászathoz szükséges eszközök fényképét, leírását megkaptam, hogy hitelesen ábrázolni tudjam. Vagy a szilvalekvár főzésem pillanatnyilag a Néprajzi Múzeumban van, a kukoricafosztásommal egyetemben. Azokat a szokásokat ábrázolja, melyek a kukoricafosztásnál előfordult: a mesélés, a piros kukorica megtalálása, a legények, leányok ismerkedése stb.. Igazából a népi mesterségeket és a társadalmi szokásokat is igyekszem feldolgozni. A famunkát (alapok, székek, sámlik, guzsalyok, betlehemek sátrai stb.) a férjem készíti el. Még nagyon sok lehetőséget látok ebben a műfajban, évente több új életképet formálok meg pályázatra, saját ötlet alapján. eddig több, min ötven kiállításon szerepeltem az ország különböző vidékein, tíz év alatt. Így többször Budapesten, Székesfehérváron, Törökszentmiklóson, Csákváron, Aszófőn, Fóton, Pannonhalmán stb. Ezekre mind úgy kértek fel és nem én ajánlkoztam. A magyaros nagy “Betlehem” életképem 1993 karácsonyán Rómában volt a XVIII. Nemzetközi Jászol Kiállításon, ahol oklevelet és serleget kaptam. Az öt-hat darabos kis kollekcióm Új-Zélandba is lejutott az ottani magyarok kiállítására. 1993 óta ötször vettem részt az IPOSZ-OKKT Kézműves Remekek című pályázatán és ebből háromszor kaptam különdíjat. Más pályázaton nem indultam. 1997 óta rendszeresen zsűriztetem alkotásaimat. ’97, ’98, ’99 években összesen 32 darab kukorica-csuhé életképemet zsűriztettem a Magyar Népművészeti Intézetnél, melyekből 13 darab “A” kategóriás és 19 darab “B” kategóriás lett népművészeti ágon. A Magyar Művelődési Intézet 1999 december 16-án megadta részemre a népművész címet. Évek folyamán több alkalommal tartottam bemutatót pedagógusoknak, óvónőknek, alkotótáborokban, és gyermekeknek játszóházakban. Megalakulása óta a Fejér Megyei Kézművesek Társaságának tagja vagyok.