PALYA BEA - „A Prima Primissima valóságos társadalmi eseménnyé vált, s a Nobel, vagy az Oscar Díjhoz hasonlóan már a jelöltség is elismerésnek számít.„
2009-11-26 20:51:06
Palya Bea neve is szerepel idén a Prima Primissima jelöltjei között (akikre november 30-ig lehet szavazni), így először természetesen erről, valamint az idén megjelent Egyszálének albumról - illetve mivel épp stúdióban tölti az idejét, a legfrissebb terveiről úgyszintén kifaggattuk az énekesnőt…
Idén jelöltek a Prima Primissima Díjra. Mit jelent mindez számodra, miben más számodra ez a jelölés, mint mondjuk az Artisjus-díj volt?
Jó érzés, örültem neki, ugyanakkor én csak teszem a dolgomat, énekelek a legjobb tudásom és a lehető legmélyebbről felhozott belső impulzusaim szerint.
És ha ezért díjat adnak, az nagyon jó dolog, de énekelni ettől függetlenül is fogok, és így fogok. Igazából nincs is nagyon időm foglalkozni még ezzel, ezt az évet túlzás nélkül a próbatermekben, stúdiókban, és a színpadon töltöttem, három új koncertprogram és két új lemezanyag gyűlt össze bennem, ezt mind meg kellett csinálni.
Ami ebben a jelölésben viszont különleges, hogy itt a közönség szeretete is nagyon sokat számít, mivel ez egyszerre egy szakmai és egy közönségszavazós rendszer. A közönség szeretete pedig nagy kincs, élvezem, hogy az emberek egy része velem tart és szeret a kísérletezéseimben, a gyakran törékeny újításaimban is.
És még egy szépsége van ennek: jelöltként szerepelni Foltin Jolán mellett, aki egy nagy alkotó és egy költői lélek, s akinek kiskorom sok táncelőadás-élményét köszönhetem, azért az nagy dolog.
Milyen érzés számodra, amikor valahol a nagyvilágban te képviseled a magyar népzenét és így a magyarokat?
Más tengelyre van felfűzve az én zene-csinálásom. Ennél nekem a zenélés sokkal tágabb és sokkal egyetemesebb dolog. Emberi, és kész, és ez egy egyszerű állítás, mégis a legnagyobb kihívás. Az emberekhez akarok kapcsolódni és tiszta, mélyen átélt érzéseket akarok felhozni magamból és a hallgatókból, amikor énekelek, akárhol énekeljek is a világban. Természetesen az én kultúrbölcsőm magyar; magyar népdalokon és Weöres Sándor meg Nagy László versein cseperedtem, és örülök annak, hogy ilyen kincsek: dalok, táncok, nyelvi csodák vannak a mi kultúránkban. Aztán elég fiatalon megtaláltam a Kárpát-medence többi népének zenéjét, leginkább a bolgárt. Ez mind alakított rajtam, alakít ma is, és olyan zenei nyelvet használok, ami mindebből következik, bár ma már ebbe sok más hatás is bekúszik. Sok gondot fordítok ennek a zenei nyelvnek a megteremtésére, táplálására, és arra, hogy ne ragadjak bele a saját zenei formáimba.
Ugyanakkor a zenélésem központjában mégis a személyesség és ezáltal a bennünk, mindenkiben lévő közös keresése áll. Ehhez a hangok mellett használom a szavakat is.
Az ember érzelmi életének főbb csomópontjai nem változtak sokat az idők alatt, az átmeneti rítusok azonosak: születés, felnövekvés, leválás anyuról-apuról (vagy nem), szexualitás, szerelem, házasság, gyermekszülés, halál.
A népzenében ezekről a helyezetekről szóltak a dalok. De ezek a helyzetek ma is érvényesek, csak a formák megváltoztak: mindenki tudja például, milyenek a konfliktusok egy anyával. Csak én épp nem azért sírok, hogy „anyu, elmegyek“, hanem azért, hogy „anyu, engedj el“. Vagy én nem szántok-vetek aratok már, hanem próbálok, stúdiózom, e-mailezem. Nem szekéren utazom, hanem repülővel. Nem katonának viszik a babámat, hanem távkapcsolatban élek, és csak telefonon érintkezünk.
A forma más, de a mögötte lévő érzelmi tartalom nagyon is hasonló, és ezt mindenki azonnal érti. ezekről lehet dalt írni, én szeretek ezekből a helyzetekből elindulni.
Vannak persze modernkori élethelyzetek, szingli-lét, távkapcsolat, túl-dolgozás, ahol nincs lehetőség érzelmi lecsapolásra, vagy a média álságos teljhatalma.
Ezekről is kell dalt írni…
Ez egy hagyománytisztelő, ám nagyon személyes dalírói attitűd is egyszerre. Én a népzenéből jövök, ez az elsődleges és máig újra és újra körülölelő zenei bölcsőm. Ugyanakkor szükségem van arra a fajta személyességre, amit a dalírás ad.
Ember-zenésznek mondom magam, előbb ember, aztán zenész. És bár én nagyon is szeretem a zenei igényességet, pontosságot, de nekem mégsem a zene grammatikája és matematikája a fontosabb, hanem az érzelmi tartalma, a hídépítő hatása: közel lehet általa kerülni egymáshoz.
Bátorságra vall csak énekhangra építeni egy teljes lemezt. Milyen érzések kavarogtak benned az Egyszálének készítése közben?
Mindenekelőtt imádtam ezeket a dalokat, imádtam időt tölteni ezekkel a hangokkal és szavakkal. Óriási lendület volt bennem, hogy a saját hangom erőit és gyengeségeit újra megtapasztaljam, mindentől és mindenkitől függetlenül. Ott volt tehát a kihívás izgató öröme. Aztán ott volt a kétely, a rengeteg kérdés magamról és a zenéről. De mivel itt teljesen egyedül voltam, hát gondoltam, megmutatom ezekből a színes, kavargó érzésekből a lehető legtöbbet, nagyon nem tehetek mást. Azt a lelki történést tudtam megmutatni a dalokban, amit már belül már utolértem, én mindig egy lépéssel beljebb vagyok.
A Mindenkinek kurv‘anyja elég merész szövegileg, noha tagadhatatlan, hogy nagyon sokan át tudják érezni ezeket a sorokat. A magánéletben is jellemez ez a szókimondás?
Igen, nagyon is. Nevetnek rajtam a barátaim, ha jön valaki új a társaságba, a kezdeti, tapogatózó párbeszéd közben már sandítanak rám, na, mindjárt előbújik belőlem Lapay Tündike…(Ő egy alteregóm, egy faluról városba költözött, szókimondó titkárnő, és egy híres női intézmény kommunikációs osztályának egyszemélyes tagja és vezetője. Tündike - boszorkányos képességeinek és éles figyelmének köszönhetően - mindig mindent tud mindenkiről, és persze bátran kérdez.) Szóval Tündike egy idő után megkérdezi például azt, hogy „és van szerelmed?“, és akkor innen megyünk tovább. Persze ez egy trükkös dolog azért, nagyon figyelek közben, mert ezt csak azon a ponton csinálom, ha érzem, hogy a velem szemben ülő ember biztonságban van, szeretve van, általam, a társaság által. És hogy nem vájkálni akarok, meg szennyest teregetni, hanem közelebb jutni egy-egy kérdésben a megoldáshoz, őszintén kimondani azt, amit úgyis mindenki lát első látásra. Magyarán egy jót beszélgetni, hiszen ebben az egész folyamatban én is megtudok magamról sokmindent, mert akárki jön velem szembe, az tükröt tart nekem.
Melyik dalt érzed a legjobban a magadénak az utolsó lemezről és miért?
Nem tudnék egyet kiemelni. A Tata nótája nagyon mélyen érintett, duózni a rég elment tatámmal, vele venni a levegőt, egyformán csinálni a sorokat… De nagyon szeretem a két régi gyerekkori kedvencet, Csillagtalan setét éjjel és a Szépen veri az eső a virágot kezdetű dalokat.
A saját dalok közül meg imádom az Elérhetetlen férfit, a Mindenkinek kurv’anyját és a Macskatangót, a Szépszemű szeretőm pedig már régóta szívdobbanós első helyen van… De mondhatnám a szüleim két dalát, az Anyám anyám édesanyámat, és a Szól a kakas márt is.
Amikor énekelni kezdtél, gondoltál arra valaha is, hogy a hazai legnívósabb koncerttermekben és külföldön fogsz fellépni? Mi motivált gyerekkorodban/tinédzserként?
Elég ösztönös lény voltam kisgyerekként, szerettem mozogni meg hallatni a hangomat, egyszerűen csak táncoltam és énekeltem, mert jólesett. A szüleim is ilyenek alapvetően. Aztán elég korán találkoztam a népzenével, tánccal. Olyan meghatódottság szállt meg a próbákon a székely forgatóstól libbenésétől, vagy a széki lassú dalaitól… Nem gondolkodtam sokat, jó volt nekem ott, és kész. Meg a színpadot is elég korán megszerettem.
Később, kamaszkoromban egyre jobban éreztem, hogy az éneklés nemcsak örömforrás, de nehéz időkben erőt ad, és tényleg kizenélhetem magamból, amit ki kell. Emlékszem, az első szakításom idején pálinkát ittam Unicummal felváltva a diósgyőri vár oldalában, és vagy tíz oldalt teleírtam széki szakítós-elhagyós szövegekkel, és csak folyt belém az ital, belőlem meg folytak ki ezek a szövegek, az eső is folyt mindenhol, és akkor valahogy egyszercsak könnyebb lett.
Meg persze azt is akartam, hogy szeressenek. Korán, tizennégy évesen hagytam el a szülői házat, egy parasztcsaládból kerültem a fővárosba, sok bizonytalanság, gátlás volt bennem, sokszor éreztem azt, hogy én olyan furcsa vagyok mindenhol, és hogy nagyon magányos vagyok. A Bartók Táncegyüttes sokat segített: ott volt egy olyan közeg, ahol rengeteg vidéki volt, és pont azok az értékek voltak elöl, amit én jól tudtam: táncolni meg énekelni. Ez nagy biztonságot adott, a koncertezés pedig - akkoriban már a Zurgó együttessel, énekesként – sok örömet, meg a közönség, a zenésztársak lelkes visszajelzéseit. Persze volt ott mindenféle, szorongások, önbizalomhiány, nagy belső és külső harc az elvárásokkal, de hát ez az út szerves része volt, örülök, hogy így volt.
Kerültél valaha olyan helyzetbe, amikor külső okok miatt nem sikerült megvalósítani valamit, amit nagyon szerettél volna?
Nem nagyon. A nagy terveim mindig meglesznek. Persze sokat is tanultam arról, hogy hogyan kell végigvinni egy ötletet. A zenetanulás, a hangommal való intenzív foglalkozás mellett egy másfajta tanulás: önismereti módszerek segítettek abban, hogy úgy éljek és úgy zenéljek, ahogy szeretnék. Tehát nem a szerencséről meg az adottságokról van itt szó, hanem egy mindenki számára megtanulható dologról. Az önismeret gyakran göröngyös útját járva haladok előre. És tudod, hová tartok leginkább, így, több mint tizenöt évnyi koncertezés után? Hát, nagy széles óceánpartokon vagyok igazán jól… ott nyugszom meg. És a sziklákon rengeteget énekelek, minden parton egyből megtalálom a magam éneklős helyét. Szóval amellett, hogy van bennem egy jófajta izzás, sok-sok dal, terv és vágy, ezzel párhuzamosan egyre inkább tartok affelé, hogy az év egy részében ne dolgozzak egyáltalán, közel legyek a vízhez és az állatokhoz, és csak hagyjam leülepedni azt, ami történt. Úgyis olyan intenzíven égetem magam az év nagy részében.
Az éneklésben is nagyon szeretem a csendet, az ugyanez a dolog: kiadok egy hangot, felfogom, megemésztem, majd csak aztán adok ki egy másikat. Mint két lélegzetvétel közt a légzés-szünet: ha az a darabka semmi nem lenne, ott, a kilégzés után, akkor nem lenne olyan jó érzés utána belélegezni.
A stresszt hogy viseled?
A stressz ellen pedig nekem a mozgás a legjobb ellenszer: legalább hetente háromszor futok a szigeten, és úszom, szaunázom a Széchenyiben. Jógázom, táncolok. Meg írogatok a füzetembe, ha elborulna az agyam… akkor kiderítem, hogy mi is a baj, mert általában nem az, amire elsőre ráfogom…
Tagadhatatlanul árad belőled a harmónia, de több interjúban is mondtad, hogy sokat vívódtál régebben magaddal. Volt valami fordulópont az életedben, ami megváltoztatott?
Az, hogy telente kiszállok, most már három éve, az sokat hozott. Hiperaktív vagyok, vagy egyszerűen csak imádok dolgozni és imádok sokat dolgozni, ezért a pihenést nekem tanulni kellett, kell ma is. Mostanában gyakorlom például azt, hogy lefekvéskor este ne arra gondoljak, hogy úristen, mit nem csináltam még meg, hanem arra, hogy de ügyes vagyok, ma ezt és ezt megcsináltam. Ettől még nem fogok kevesebbet dolgozni, de az érzet más: elismerést adni magamnak, akár minimális dolgokért is, sokkal jobb érzést szül, és ettől energia szabadul fel. És igen, az elmaradások, esetleges hibák is: mind én vagyok, azt is elfogadom. Még azért is elismerést adok magamnak, hogy ma mertem hibázni… ez nem ment könnyen.
De akármiről beszélgetünk itt a kérdések kapcsán, macskaként járjuk körbe az önelfogadás forró kásáját. És igazából mindenkinek ez a legfontosabb, ezt járkálja körül…
Mi jellemez jobban, illetve mi fontosabb neked: a pillanatnak élni vagy előre tervezni?
A kettő keveréke. Sokat tervezek, de néha tervek csak azért kellenek, hogy legyen mitől eltérni aztán.
Szóval én rengeteget gondolkodom, írok arról, hogy mit szeretnék, de ez csak azért kell, hogy utána még szabadabban belevethessem magam az életbe, mert van egy biztonságom, hogy bármit csinálok, úgyis affelé tartok, ami felé szeretnék. Nagyon élvezem így az életet, egy nap annyi élmény ér, minden pillanatban figyelek, koncentrálok, és mintha valahogy ettől kitágulna a tér és az idő, minden elfér benne.
Van valami régóta dédelgetett álmod, amit szeretnél mindenképpen megvalósítani a jövőben?
Még szebben énekelni, gyönyörű dalokat csinálni, és sokat lenni a tengernél. De ezek megvalósulni látszanak…
Mit jelent számodra a vallás?
Inkább azt mondanám: hit. A vallás szó nekem az intézményesített, hatalmi kérdésekkel, pénzzel átitatott, egymással háborúskodó egyházi rendszereket idézi fel. Ennek pedig kevés köze van a hithez, a belső tartáshoz, tisztasághoz, nyitottsághoz, egymás elfogadásához, az egymással való kapcsolódás képességéhez, és más hasonló értékekhez.
Alapvetően én a „mindenben ott az isten“ gondolatával élek, egy reggeli hangulatban, egy csésze forró kávéban vagy a macskáim nyújtózkodásában is ott van.
És mit jelent számodra az Élet?...
Egy egyéni színekben játszó kaleidoszkópot, amit forgatok, pörgetek, tekergetek, nézegetek, és akármi is jön ki belőle, élvezem.
A korral előrehaladva, talán a halált is egyre jobban elfogadva pedig egyre szebbnek látom ezt az egész földi haccaccárét.
Új lemezt készítesz. Mire számíthatunk?
Én leszek a játékszered, ez lesz a címe, megjelenés jövő tavasszal.
Épp most zajlanak a felvételek, nagyon izgalmas volt olyan dalokat megcsinálni, amelyek a szüleim fiatalkorát idézik. A célom az volt, hogy egy jót játszadozzak Gryllus Samu zseniális zeneszerzőmmel, (vele csináltuk a Psychét és az Álom-álom kitalálomot is), meg a többi zenésztársammal, és ebből szép zene szülessen. Úgy tűnik, sikerül.
Az Add már Uram az esőt című dal a Honvéd férfikarral szólal majd meg, egy afrikai-ízű repetitív ostionato-ra épülő esőcsináló dal lett belőle, az Utánam a vízözön balkáni hangulatot idéz majd, a Megáll az idő éteri vibrafon-kanna-ének trió lesz, Az eső és én tampura-daf-három citera-furulya hangszerelésben szólal meg, az Énmellettem elaludni nem lehet arabos lett, az Én nem akarok mindenáron férjhez menni meg kimondottan a Bollywood stílust követi.
Az az érdekes, hogy bár nagyon sok stílus keveredik, és kezdetben néhány szöveg távol állt tőlem, mégis sikerült ezt az anyagot gátlástalanul kisajátítani és új, saját tartalommal megtölteni. Ugyanazon a szalagon, ahol az Egyszálénekhez a Tata nótáját találtam, anyukám egy 1968-as szegedi ruhagyári bulijáról maradtak meg párbeszédek, dalok, amelyek néhány szóba vagy gesztusba tömörített, csodálatos humorral illusztrálják ezt a kort. Ebből fogunk használni majd szövegeket a számok között. Így az egész lemez – bár a dalok önállóak - megintcsak egy kicsit mesélős lesz.
Bemutató a Tavaszi fesztiválon, március 23-án a Művészetek Palotájában. De most szaladok, mert addig még sok a dolog, két évzáró koncert a Trafóban, december 27-én szefárd koncert, december 28-án pedig duó Dés Andrással.
És most várnak a stúdióban, ma Whitney Houston számát énekelem, My love is your love…
