Élővé varázsolni az ősi dallamokat A trió tagjai közül csak ketten tudtak eljönni a beszélgetésre, a harmadik zenésztárs, az iskolakezdésre való tekintettel ’igazoltan’ hiányzott. Az őszi bágyadt fényben egy rétesház teraszán ülve hallgattam ámulva a két fiatal élményeit. Olyan lelkesedéssel beszéltek a népzenéről, arról, hogy hogyan találkoztak vele, s egymással is, hogy megmelegedett a szívem.
Vannak tehát – és bizonyosan nem egyedül, de igazán egyediként, akik a globalizált világban mernek és akarnak visszanyúlni az ősi gyökerekhez, kutatva, hogyan is alakulnak, fejlődnek a népzenei motívumok, még manapság is. Céljuk ugyanis, hogy nem lemásolva adják vissza a talált, gyűjtött dallamokat, hanem továbbélik azokat. Így is lett a nevük Mentés Másként Trió.
Ivánovics Tünde élete talán már három éves korában eldőlt. Ekkor figyelnek föl kivételes muzikalitására. Ő a Trióban az énekes, s emellett az ’ütem-felelős’, hiszen dobol is. Lipták Dánielhegedűs már korábban a szegedi Rozsdamaró zenekar tagjaként is játszott. Fábri Géza egy igen ősi hangszer, a koboz megszólaltatója a zenekarban.
– A találkozóra várva, három embert kerestem a szememmel…
– Igen, természetesen hárman vagyunk, ezért is lettünk trió, de Gézának – közös munkahelyünkön, a szegedi Piarista Gimnázium Mester Tanodájában akadt – nem is kevés – iskolakezdő adminisztrációs elfoglaltsága. A hétköznapjaink ebben az iskolában, tanítással telnek, így igyekszünk ugyan, de sokszor nehéz összeegyeztetnünk a munkát és a zenélésünket – mondja Ivánovics Tünde. – Nekünk kell a munka mellett a próbákon, fellépéseken túl a zenekar „menedzselését” is végeznünk, s mindez nem kevés idő…
– De ez nem akadályoz meg semmiben bennünket, – veszi át mosolyogva a beszélgetés folyamát Lipták Dániel –„csak” több az elfoglaltság. Mindezt azonban nagyon szívesen tesszük.
– Hogyan lettek ilyen modern nevűek? A mentés másként kifejezés ugyanis a számítástechnika nyelvezetét idézi.
– Semmi ilyen kapcsolódásra nem gondoltunk a névválasztással – mondja Tünde – ám, miután zenélésünk alapja az egyik legősibb, a moldvai magyar, vagy másképpen mondva csángó zene gyűjtése és éltetése, ezért érzésünk szerint ez a kifejezés tükrözi legjobban a szándékainkat. Ugyanis nemcsak ’lejátsszuk’ a gyűjtött dallamokat, hanem igyekszünk az előadásba magunkat is beleadni, átgondolva, vajon hogyan fejlődik, gazdagodik a zene az interpretálás során. Amikor Moldvában jártunk, megtapasztaltuk, hogy egy-egy azonos dallamot mennyire átvariált az előadó pillanatnyi érzelme, vagy másként gondolkozása. A bartóki értelemben vett tiszta forrásból merítünk, és ehhez a forráshoz igyekszünk mi magunk is „hozzátölteni”, hozzáadva a saját belső élményeinket, s ez által szeretnénk élővé varázsolni az ősi dallamokat.
– Ezek szerint jártak – Bartókhoz hasonlóan – dalokat gyűjteni?
– Igen – bólogat Dániel – voltunk Csángóföldön, Moldvába, egyenként is, és együtt is. Hihetetlen élményeink adódtak – villan össze mosolygós szemük.
– Volt olyan, hogy igazi nyakig érő hóban kellett bemennünk egy-egy faluba. Bákó megye ugyanis egyfajta Bermuda-háromszög, elzárva szinte teljesen a külvilágtól. A román állami álláspont nem ismeri el a moldvai magyarok létezését, ezért aztán a fél megye mintha rajta se lenne a térképen. Mindemellett a titkolózás, az agyonhallgatás feszült légköre uralkodik az ott élők között– fűzi hozzá Dániel. – Megdöbbentő volt látni ezekben a falvakban, milyen nyomorúságban élnek, s ráadásul ezzel a rájuk nyomott szegénységgel – a globalizáció hatására –, az ősi, népi hagyományokat is elnyomják magukban. Sokan az alkoholizmusba menekülnek. Még leginkább a nők, az asszonyok azok, akik igyekeznek őrizni a „régiségeket”, valamilyen szinten ők igyekeznek összefogni a családot, az ottani életet. Kintlétünkkor kellett rájönnünk: napokba telik, mire megnyílnak; addig meg folyton „lestek” bennünket, mit is akarunk, miért is jöttünk. Nem egyszerű a bizalmukba férkőzni, de ha sikerül, az hatalmas felelősség is. Hiszen a „megnyílásuk” után „otthagyjuk” őket, és ezzel kiszolgáltatottnak érzik magukat. Géza mesélte, hogy jóval a megalakulásunk előtt Kanalas ÉvávalMoldvában járva egy gyönyörűségesen játszó hegedűsnél, Gábor Antinál gyűjtött, aki mesteri módon játszotta a régi dallamokat. A találkozásuk intenzitását az is növelte, hogy éppen akkor égett le Gábor Anti háza. Gézánál volt olyan régi ruha, amit odaadhatott. A pár napos gyűjtés, tanulás után azonban Géza hazajött. S bár később küldött barátokat, akik szintén dallamgyűjtő úton voltak, és a gyönyörű hegedűs-nóták, meg az ott lakás élményének fejében hagytak annyi pénzt a hegedűsnél, hogy abból felújíthatta házát, mégis megdöbbentő volt, amint évek múlva, egy kint járt ismerősünk azzal a hírrel jött, mennyire várja Gézát Gábor Anti. És nem érti, hogyhogy olyan hirtelen „eltűnt”, s vajon „miért nem jön”. Neki az volt az élmény, itt járt valaki, aki kíváncsi volt a tudására, ő „kiadta” magát, átadott ismereteket, és valamilyen szinten mégis magára maradt, azzal az érzéssel, hogy: ha tud valamit, akkor az csak pillanatnyilag érdekes? Ez rettenetes lehetett számára, így nem is volt kétséges: újra felkeressük.
– Fantasztikus, ami munkát végeznek: tanítanak, koncerteznek…
– Ó, emellett legutóbb csereprogramot is szerveztünk – jegyzi meg Tünde.– A Bákó megyei gyerekek közül hívtunk el egy nagyobb csoportot, ismerkedjenek meg a hazai viszonyokkal. Nem titkolt elképzelésünk az volt, hogy a programokban velük együtt résztvevő itthoni gyerekek is tanuljanak az ősi hagyományokból. Volt például tűzzománcozás, amit a kintiek ámulva néztek, mert ezzel a technikával még nem találkoztak. De volt őrzőangyal-feladat is, ami mindkét félnek adott tartalmas tanulnivalót. Megdöbbenve vettük észre, hogy a kinti gyerekek milyen nehezen tudnak magyarul írni. Oly módon változtattunk a részfeladatokon, hogy azokat az itthoniakkal együtt játszva tanulják meg, s így, a közös feladatok kapcsán fejlesztettük a magyar helyesírásukat. Nagyon kellett vigyáznunk, nehogy megbántsuk, megsértsük őket, tehát úgy állítottuk össze a feladatsorokat, hogy mindig a nem-formális tanulás, a játék szintjén maradjunk.
– Nagyon megható volt, amikor az elváláskor szinte mindenki zokogott – szólal meg emlékezőn Tünde. – Mi is meglepődtünk, micsoda barátságok alakultak ki; amiket feladatunk ápolni és ápoltatni! Volt ott olyan hazai tanítványunk, akit korábban az állami zeneképzésből eltanácsoltak, gyenge tehetsége miatt. Nálunk már nemcsak gitározik, énekel, hanem több hangszeren is játszik, és épp ennek a találkozónknak az egyik fő motorja volt! Ezek csodálatos élmények!
–Mint láttam a honlapjukon, a www.mentesmaskent.hu oldalon, mostanában igen sűrű a programjuk…
– Nos, ezek a ránk váró kihívások – mondja Tünde, miközben Dánielre villan mosolygós szeme. – Péntekenként ugyanis még főiskolára is járunk, továbbképzés céljából. Emellett készülünk a Népzenei kurzusra és a Szezonnyitó táncházra, ami a szegedi Piarista Gimnázium aulájában lesz. Itt egyebek mellett kobzozni, énekelni, hegedülni és furulyázni vágyók tanulhatnak tőlünk, Hodorog András hagyományőrző furulyástól és természetesen, Fábri Gézától.
– Ezt már épp szerettem volna kérdezni… Arany János Szondi két apródja balladájában olvashattunk a kobzosokról. Milyen hangszer is ez?
– A koboz, a lanthoz némiképpen hasonlítható húrós-pengetős hangszer; talán arab hatásra került népünkhöz, viszont ma már ősi – bár elfeledett – népi hangszernek tarthatjuk. Moldvában a 20. század derekáig használták ezt a pengetős, igen egyedi hangzású kísérő- és szólisztikus hangszert, és sajnos, napjainkban épp kiveszőben van használata. A már említett csereprogram idején a bákói gyerekek mégis ámulva nézték Géza játékát. S érdekes módon, a kis tanulási lépések helyett azonnal olyan technikával igyekeztek játszani, mint Fábri Géza – emlékezik Tünde.
– Van azonban más elképzelésünk is – veti közbe Dániel. – Nagyon készülünk az immár hagyományosnak mondható, Mézespálinka néven ismert karácsony-kezdő koncertünkre. Többektől hallottuk vissza már, hogy e nélkül a rendezvény nélkül már számukra nem is Karácsony a Karácsony.
– Természetesen említhetünk más különleges fellépéseket is – veszi át a szót Tünde –, például Berecz András mesélővel a Sördal, mesehab című produkciójában való részvételünket december 4-én a szegedi Ifjúsági Házban, a csuvas turnéján. Egyszóval: igyekszünk menteni másként. Mindazt, ami ősi, a miénk és gyönyörű.
